Ezúttal Dr. Arbanász Zoltán sebész főorvos “A legrövidebb ima” című csodálatos írását osztom meg Önökkel:

“Egy órája sincs, hogy újból átnyálaztam a tájanatómiát, a Littmann-féle Sebészeti műtéttant. Memorizáltam a régió képleteit, hogy mit szabad és mit nem. Érdekesek a tájanatómia atlaszok. Az artériák pirosak, a vénák kékek, az idegek sárgák, az inak fehérek. Ráadásul mindegyikhez egy parányi fekete nyílvessző tart, a képlet pontos anatómiai nevével. Hát persze, így könnyű! – s majdnem nevetek. A valóság egészen más, az állandó szívás és törlés ellenére alig látunk a vérmaszattól, s semmi sem emlékeztet az atlaszban látottakra. A kendők által szabadon hagyott kis négyzet semmilyen tájékozódási pontot nem nyújt. Egyedül az anesthesiológus kolléga helye biztos, többnyire a beteg feji végénél ül vagy áll. Isten kezében vagyunk, a beteg és a személyzet egyaránt.

A bevonuláskor nem szólnak fanfárok, csak néhány készülék zümmögése jelzi, hogy működésre kész. Kölcsönösen köszöntjük egymást. A nőbeteg 75 feletti, az elképzelhető összes betegség birtokában. Váratlanul megszólal:

- Mielőtt elaludnék, szeretnék imádkozni! Lehet?

- Persze, csak tessék! – mondom bosszúsan.

- Köszönöm, fiam – s belekezd csendesen. – Domine!…Ámen! – mondja e két szót.

- Csak ennyi? – kérdezem meglepetten

- Csak ennyi.

- Uram! Úgy legyen!

- Igen, fiam, ez minden. E két szó közöttieket az Úr úgyis tudja. Tudja, hogy mit mondanék, mit kérnék. Én nem kérek magamnak semmit, de elfogadom, amit Tőle kapok. Tudom, ma Ő vezeti a doktor urak kezét, így nem hibázhatnak.

Bemosakodva, mereven, feltartott kézzel állunk. Talán csak a maszkok mögötti szemüvegek csillognak fényesebben, mint korábban.

- Lehet még egy kérésem?

- Igen, természetesen – de már nem vagyok bosszús a késés miatt. Életem legrövidebb és leginkább hittel teli imáját hallottam egy perce. Gondolatban még kitöltöm a két szó közötti helyet.

- Szeretném elénekelni a legszebb énekünket, ha még tudom, mert nagyon álmosodom… – s ekkor remegő hangon belekezd a 42. zsoltár első sorába:

- Mint a szép híves patakra a szarvas kívánkozik…

A következő sortól az egyik műtősnő csatlakozik:

- Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik…

A versszakot már öten fejezzük be:

- Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem. Vajon színed eleibe mikor jutok, élő Isten?

A néni mély sóhajjal álomba merül.

- Törlést kérek…a szemüvegemre!

Még várok egy percet, hogy összeszedjem magam.

- Ha Isten velünk…kezdhetjük…!