Hetek óta gondolkozom századik, jubileumi “magyarbeteg”-jegyzetemen. Gondolkoztam és vártam az írással: az egészségügy “átalakításával” és annak várható – főleg a pesti kórházakat és szakrendelőket érintő – következményeivel kapcsolatos kétségbeejtő hírek közepette nem igazán akaródzott bejegyzést közreadnom. Segítségemre végül dr. Éger István, a Magyar Orvosi Kamara elnöke, az Orvosok Lapjának februári számának első oldalán megjelent, higgadt írásával “sietett”. Elnök úr egész oldalas cikkének legfontosabb passzusait alább olvashatjuk:

(…) Rendkívül sajnálatos az a folytonos bizalmatlanság, amellyel a pénzügyi döntéshozatal az egészségügyre tekint. Következik belőle egy már-már javíthatatlan késedelem, ami ágazatunk finanszírozását illeti. (…) A szakmai és gazdasági evidenciákra törekvő (megj.: egészségügyi) ágazatvezetés e sok-sok éves késedelem miatt igen beszorított helyzetben van. Evidenciákra és konkrét adatokra alapozva lenne kénytelen bizonyítani a fehérre, hogy az valóban fehér, azaz – amint azt már évek óta szajkózzuk – az ágazatra fordított GDP-részarány nemzetközi összehasonlításban példátlanul, a működést tekintve pedig lehetetlenül alacsony. A bizonyítékok feltárása és egységes rendszerbe szervezése lenne az a remélt kulcs, amely talán végre megnyithatná a kasszát. (…) Az egyre képtelenebb – helyenként 8-10 ezer orvos és szakdolgozó elbocsátását, tízmilliárdok ágazatból történő kivonását vizionáló – újságírói kérdésekre higgadt türelemmel és a vad állítások iránti kétkedésből indítva újra és újra kitartóan hangoztatjuk a szerintünk sürgető teendőket, különösen a kétségbeejtő munkaerőhelyzet okán haladéktalanul szükséges további bérfejlesztést , a túlmunkadíjak, mozgóbérek befagyasztásának azonnali feloldását. (…) Senki ne higgye, hogy nem vagyunk tisztában a betegellátás folyamatos ellehetetlenülésével. (…)

Eddig az idézetek. Amennyiben nyájas olvasónak lenne még türelme, kérem, lapozzon archívumomban vágatlanul szerepelő, 2004. január 10.-i sajtótájékoztatóm alapanyagát adó, szintén “A magyar beteg”, és a Magyar Nemzetben valami miatt meg nem jelentethetett, “Válasz Seszták Ágnesnek” címet viselő – szintén 2004. januárjában kelt – írásokhoz. Akkor gondolataimra sem az egészségügyért felelős vezetők, sem a “szakma”, sem az Orvosi Kamara, sem a sajtó nem reagált… és bizonyos értelemben mélyen lesújtó az, hogy 11 éve napvilágot látott írásaim egyetlen mondatán sem kellene ma sem – és félek: holnap sem – változtatnom.