Közel két hete vagyok kénytelen nélkülözni szolgálati számítógépemet. Múlt csütörtökön, az esti hírek békés és gyanútlan szemlélése közepette terítette be képernyőmet a világháló egy hívatlan és váratlan “vendége”. Felbukkanását követően esélyt sem adott a “menekülésre” : laptopom “meghalt”.

Aznap este családi körben feldúltan mesélem az eseményeket, mire 6 és fél éves gyermekem rezignáltan ekként szól:

- “Hekker”.

- Tessék ? – kérdezem én.

- A hackerek azok, akik tönkre tudják tenni a számítógépeket és az azon lévő programokat – magyarázza gyermekem Édesanyja.

- És mi célból tennék ezt ? – kérdezem.

- Csak úgy – felel fiam.

Készülékemet tizedik napja vírusirtók gyógyítják – eddig sikertelenül.

Számomra – segíteni, gyógyítani, életet menteni hivatottként - korábban elképzelhetetlen volt, hogy emberek, csoportok, embercsoportok “l’art pour l’art” ÁRTANAK, tesznek tönkre állami vagyont, személyi tulajdont, vagy számítógépes tudásukat felhasználva “másznak bele” bármilyen titkos vagy kevésbé titkos “portálokba”, honlapokba, személyi levelezésbe, vagy – mondjuk ki – egzisztenciákba. Ott állunk tehát, hogy ma a számítógépes gengszterek, a hackerek bármit megtehetnek. Bár tornából fel lehettek mentve és golyóálló mellényt sem szükséges viselniük, energiaitalokat szürcsölgetvén mintegy mellékesen számítógépüket püfölve kéjes izgalommal életeket és államokat képesek tönkre tenni és ez számomra egyszerűen elfogadhatatlan.

Fenti gondolatokat fogalmaztam éppen, amikor kezembe került a Magyar Nemzet című napilap november 17.-i száma, melynek 21. oldalán a következő szalagcímet olvastam: “ A kiberháború már elkezdődött“.