Mint említettem volt, a XVII. kerületi Polgármesteri Hivatal és Képviselő-testület lovrani „küldetése” első sorban testvérvárosunk egészségügyi és szociális intézményeivel való ismerkedés, ez irányú tapasztalatszerzés és eszmecsere volt. A szervezésben segítőnk, fáradhatatlan és rettenthetetlen mentorunk és idegenvezetőnk, a Horvátországban élő magyar hazafi, Ágoston Gergely Úr volt. Bármely arra vetődő honfitársunkat örömmel gardírozza (www.lovran.extra.hu). Íme, amint a Professzor népes rákosmenti hallgatóságának magyaráz:

Fentiek alapján előbb egy, az abbáziai és lovrani régiót ellátó, „öregek otthonának” rosszindulattal sem nevezhető szociális intézményt kerestünk fel – ők „60+”-nak hívják. A találkozón az intézményvezetőkön kívül részt vettek Lovran elöljárói is, valamint az egészségügyi ellátásért felelős orvos-igazgató. Megjegyzendő, hogy az elöljárók első mondatainak egyike volt a mély és őszinte részvétnyilvánítás a magyarországi vörösiszap-katasztrófa okán. Nem próbálkoznék azt részletezni, hogy az ott töltött bő másfél órában mi mindenről esett szó, de megtudhattuk például azt, hogy Horvátországban ma az átlagnyugdíj eléri egy magyar kórházi osztályvezető főorvos nettó bérét…(ezt vendéglátóink egészen konkrétan NEM HITTÉK EL), ráadásul az egy ember egészségügyi ellátására fordított összeg közel kétszerese a magyarországinak!…lehet, hogy ezért az Orvosi Kamara már megint meg fog rám orrolni, de hadd emlékeztessek: van a döntési pozícióban lévő doktoroknak és nem-doktoroknak tennivalójuk bőven…nem azért, mert nettó bérünk hallatán a horvátok azóta is hitetlenül ingatják fejüket, hanem azért, mert ha NAGYON NAGY SEBESSÉGGEL nem rendezik az egészségügyben dolgozók jövedelmi viszonyait, az ágazat teljes csődje képes magával rántani az egész magyar nemzetgazdaságot!…és ezt nem én, egyszerű alanyi blogíró mondom – ez egy nem is olyan rég megrendezett magyarországi konferencián, egyik államtitkár-helyettesünk szájából hangzott el! „Érdekes” egyébként az is, ahogy egyik rákosmenti útitársunk fejezte ki értetlenségét, hozzávetőlegesen imígyen: „Hogy létezik, hogy a szintén volt szocialista Horvátország gazdaságban, gazdagságban, életszínvonalban, intézményrendszerben, GDP-ben stb. egyaránt minket messze lekörözött?” – „Úgy, kedves – mondjuk: Amál -, hogy a rendszerváltás előtt, alatt és után  a horvátok részben félreállították, részben pedig nem engedték (annyit) lopni a volt párt-és KISZ-kádereket és ezáltal NEM TŰNT EL magánzsebekben A NEMZETI VAGYON 90%-a úgy, mint hazánkban…”
A „60+” intézményt követően a több rohamkocsival is rendelkező lovrani körzeti ügyelet festői fekvésű és ragyogóan felszerelt telephelyén jártunk.
A következő állomás a”Thalasso Wellness” művésznevet viselő szívgyógyászati- és rehabilitációs Központ volt, ami – akárcsak nálunk Visegrádon – egy gyógyfürdő adottságait kihasználó, a hegyoldalba álmodott impozáns épületegyüttes:

A kórház zömében osztrák tőke bevonásával épült, leírhatatlanul magas színvonalon felszerelt – ennek megfelelően /számunkra/ méregdrága szolgáltatásokkal csábító – részben „nappali”, részben fekvőbeteg-ellátó, három emeletes, építészetileg a hely adottságait maximálisan figyelembe vevő és azt kihasználó – egység. Bár éppen a horvát nemzeti ünnep napján „sikerült” a kórházat megtekintenünk, az (egyik) ügyeletes orvos közel egy órát /!/ szánva ránk, végigvezetett az összes részlegen…és ekkor hatalmasodott el rajtam egyik rejtett rossz tulajdonságom: a szakmai irigység…
Abbáziai tengerparti séta következett. Ebből – nemrég operált „futóművem” okán – ki kellett vonnom magam. Egy parti vendéglőben, egy „Négy évszak” típusú pizza és egy korsó nagyszerű horvát csapolt sör, valamint alábbi kilátás birtokában voltam kénytelen vigasztalódni:

Abbázia (ma: Opatija) még ma is az Osztrák-Magyar Monarchia zseniális építészetének jegyeit viseli:

A Monarchia idején számos híres honfitársunk töltött el itt hosszabb időt. Markusovszky Lajos világhírű magyar orvos emlékét utolsó lakhelyének falán dísztábla őrzi:

Másnap lovrani séta, hajókirándulás, Fiume-i városnézés, majd egy fotókiállítás megtekintése volt a program.
Ne menjenek sehova! Reklám után visszajövünk!

Alábbi figyelemre méltó gondolatot Nejem azt követően fogalmazta meg, hogy Rákosmente 4. számú egyéni választói körzetében (a Városközpontban) 2010. október 3.-án nagy többséggel megnyertem az önkormányzati választást: „Imádni fogják, hogy Te vagy a képviselőjük, hisz’ ott élsz közöttük és munkahelyeden bármikor elérhetnek…” Bár a megjegyzés igazságtartalmával tisztában voltam, súlyát nem igazán ”vettem komolyan”…egészen addig, amíg – már a választásokat követő héten /!/ – többen és többször meg nem „találtak” a Ferihegyi úti Szakorvosi Rendelőben.
Legutóbb – múlt héten – két rokonszenves fiatalember keresett fel személyesen, egyikük pici gyermekének társaságában. Annyi időm volt – két vizsgálat között -, hogy végighallgassam kérésüket és átvegyem Tőlük a közel kétszáz (!) aláírást tartalmazó íveket, mellyel alátámasztják: lakótársaikkal együtt azt kérik, hogy a Tabán és az Akácvirág utcák – választói körzetem délnyugati – szögletében lévő játszóteret próbáljam mielőbb felújíttatni, mert az játékra alkalmatlan és a gyermekek számára életveszélyes.
A kérést meghallgattam, az íveket átvettem és a tőlem telhető segítséget megígértem. Másnap megtekintettem a helyszínt, mely játszótérnek némi alkotó fantáziával lenne csak nevezhető…  az „eszközök”: egy mászókának csúfolható, vascsövekből alkotott létraszerű félkörív, valamint egy, alján lógó, életveszélyes csúszda:

Bár a hely adottságai kiválóak, íme:

korábban – valami miatt – a pénz és az akarat egyaránt hiányozhatott az emberi körülmények megteremtéséhez. Talán majd most…
Csaknem „tapintható” a felém irányuló bizalom és várakozás.
A 4. számú egyéni választói körzetben (is) hihetetlen mennyiségű a tennivaló. Minden segítség elkél.

Feltételezhető, hogy e „tulajdonságommal” Magyarországon kisebbségben vagyok, de töredelmesen be kell vallanom: eddig még nem jártam Horvátországban.
Kapva kaptam tehát az alkalmon: a Polgármesteri Hivatal Lovranba, Rákosmente horvát testvérvárosába szervezett – zömében szociális és egészségügyi, tehát szakmai indíttatású – kirándulást. Meghívottak: az Egyesített Szolgáltató Központ vezetői, a Hivatal szociális és egészségügyi ágazatának dolgozói, a Képviselő-testület Egészségügyi Bizottságának tagjai.
A 43 fős társaság egy 11 éves, Mercedes típusú tömeg-közlekedtető gépjárművel csütörtöki napon, hajnali fél 9- kor bírt elindulni az alig 650 kilométeres útra.
Amennyiben nem „jön közbe” a magyar-horvát határ és az azon megélt – teljesen fölöslegesnek tűnő és a kommunizmus legszebb éveit idéző, közel ¾ órás – várakozás, ragyogóan teljesítő autóbusz-vezetőnk jóvoltából már kora délután a tenger partján, a lemenő nap bágyadt sugarainál sütkérezhettünk volna…
Számomra – buszból, távolról – az első meglepetést a falusi építkezés sajátosságai jelentették: az általam „frekventált” nagy-magyarországi tájak falvainak épületeivel ellentétben itt alig láttam földszintes házakat – még a „tanyasi” területeken is a minimum egy, de inkább a két emeletesek a jellemzőek. Ugyanakkor feltűnően sok a lakatlan épület – megtudtam, hogy azokat zömében kivándorlók hagyták el és/vagy a telekkönyvi viszonyok tisztázatlanságának estek áldozatul.
Az időjárás lehangoló volt: a hegyekben zömmel felhők közt, ködben, zimankóban, szemerkélő esőben utaztunk – Alpolgármesterünk bíztatása, miszerint a tengerparton 22 Celsius fok és napsütés fogad majd, egészen hihetetlennek tűnt…és mégis, lőn…valahol Fiumétől északra elhagytuk a hozzávetőlegesen huszadik alagutat (miért van az, hogy az igen nehéz terepviszonyok ellenére a horvátok kb. feleannyiért tudnak jobb minőségű autópályát építeni, mint mi?)…és mintegy 500 méter magasból megpillantottuk a szikrázó napsütésben tündöklő tengert… Íme:

…azt persze ne tőlem tessenek kérdezni, hogy a horvát elvtársak miért tartották fontosnak ebbe a párját ritkító panorámába a szocreál építészet cinizmusával belerondítani…kb. akkortájt, amikor nálunk bizonyos Kádár J. (született: Fiumében !) és bandája romboltatta le a magyarok Nemzeti Színházát…
…sebaj…borúra derű: a másnap hajnali napfelkelte (csaknem) mindenért kárpótolt:

Ne menjenek sehová! Reklám után visszajövünk…!

Alábbi levelet az imént kaptam, vágatlanul teszem közzé.

“Uraim! Ha valaki állítja, hogy nálam jobban utálja Gyurcsány Ferencet, az hazudik. De ebbe belekeverni azért már túlzás” – írta a vörösiszap-lavináról és a felelősök mögött álló üzleti körökről szóló tegnapi cikkünk alá az interneten egy olvasónk. Tisztelt Uram! Szeretnénk megnyugtatni, hogy nincs Gyucsány-fóbiánk, ellenben az egész ország érdeke, hogy kiderüljön, nem véletlenek tragikus sorozata vezetett Magyarország történetének egyik legnagyobb környezeti katasztrófájához. Sokkal inkább oligarchák egy jól ismert csoportjának féktelen nyereségvágya.

Engedjék meg, hogy mint a téma avatott ismerője, elkalauzoljam Önöket Horn Gyula kormányzásának szürke éveibe, minden baj kezdetéhez. Ebben az időben tette rá a kezét Apró Piroska klánja a teljes magyar alumíniumiparra. Apró, a klán feje Horn kabinetfőnökeként és az egyik kulcsfontosságú állami bank vezetőjeként, míg veje, Gyurcsány Ferenc fő privatizőrként, a család régi patronáltja, a mosolyfelelős Medgyessy Péter pedig a magánosítást felügyelő pénzügyminiszterként segítette elő a családi kassza gyarapodását. A kormány az alumíniumtröszt vállala­tait, köztük az almásfüzitői, a mosonmagyaróvári és a tragédiát okozó ajkai timföldgyárat, továbbá a bauxitbányákat és számos fémöntő-megmunkáló gyáregységet a Hungalu Rt.-be csoportosította, amelynek élére Bakonyi Árpádot helyezték. Ő tehát az a személy, akinek a feladata lett volna, hogy a privatizáció a magyar állampolgárok számára a legnagyobb haszonnal menjen végbe.

Nem fogják elhinni, ki az az alak, aki most az ajkai gyár tulajdonos-vezetőjeként ideges tekintettel szajkózza az égési sérüléseket szerzett tűzoltóknak, a lúgos méregtől félig megvakult, összemart bőrű kolontáriaknak és devecserieknek, hogy a vörösiszap nem mérgező! Nos, ő nem más, mint Bakonyi Árpád Zoltán nevű fia. Pofa alapján a macskámat sem bíznám rá, s találó az indexes blogolók követelése is, miszerint “vörösiszap-pakolást Bakonyinak!”

De vissza 1995-be! Ez a mi öreg Bakonyink addig védte a pénztárcánkat, amíg maga is tulajdonos nem lett a gyárrengetegben. A fő vásárlók pedig Gyurcsány Ferenc cégei, továbbá üzlettársai lettek. Olyan emberek, akikkel Gyurcsány egészen a kormányfői kinevezéséig bizniszelt, illetve közvetítőkön keresztül közös cégeket birtokolt, és akik ma Bakonyi mellett ott sorakoznak az ajkai katasztrófa felelősei között. Például Tolnay Lajos, az ajkai timföldgyár társtulajdonosa, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara egykori elnöke. Nem mellesleg mindannyian a leggazdagabb magyarokról szóló füzetecske szereplői.

Az 1995-ös privatizáció alaptétele volt, hogy a vevők gyakorlatilag semmit nem fizettek a gyárakért. Gyurcsány cége például kemény ötmillió forintot (!) tett le saját zsebből a hárommilliárd forintos értéken számon tartott mosonmagyaróvári timföldgyárért. Egy további kisebb részt az anyósa által felügyelt állami bank hiteléből állt, míg a vételár túlnyomó részét a Horn-kormány elengedte, cserében a vörösiszap-tárolók megerősítéséért és befedéséért, továbbá a gyár környezetvédelmi fejlesztéséért. Ugyanez történt a többi haver esetében is, Ajkán és Almásfüzitőn. Az igazi vételár tehát a hazai timföldgyártás évtizedek alatt felhalmozott mellékterméke, a 25 millió tonna (!) mérgező vörösiszap sorsának megnyugtató rendezése lett volna. Ha megfizetik.

Csakhogy a vevők ahelyett, hogy meghálálták volna a milliárdos vagyonukat megalapozó kormányzati adományt, és rögtön hozzáláttak volna a munkához, inkább újabb milliárdos bizniszt alapoztak a vörösiszapra. Megkezdődött a hulladékok jól jövedelmező átvétele és lerakása, aminek köszönhetően ma az eredeti szenny tetején még újabb, több tízezer tonnányi veszélyes hulladék fenyegeti többek közt a Mosonmagyaróvár alatti ivóvízkincset és Almásfüzitőn a néhány tíz méterre folyó Dunát.

Természetesen nem állítjuk, hogy maga Gyurcsány Ferenc lazította meg kiscsákányával az ajkai méregtavak gátjait. Azt azonban annál inkább, hogy óriási felelőtlenség volt az ország legfenyegetőbb ökológiai bombáit egy erkölcsi hulladékokból álló klikkre bízni. Akik – amint mai tudósításunkból is kiderül – ezúttal is magasról tettek sok ezer ember és egy fél megyényi Magyarország biztonságára.

Nagyon helyes, hogy Pintér Sándor belügyminiszter és Illés Zoltán környezetügyi államtitkár kőkemény vizsgálatot és felelősségre vonást ígért. Reméljük, nem hátráltatja majd az objektív tényfeltárást, hogy vízügyi államtitkárként Illés nyakán ül az a Kling István, aki az Ajkán is illetékes Közép-dunántúli Környezetvédelmi Felügyelőség igazgatójaként az elmúlt években engedélyezője és fő felelőse volt a gyilkos timföldgyárban folyó üzelmeknek.

“Nincs és nem is volt más alternatíva, mint a jobboldal. Végre magára talált a magyar társadalom döntő többsége…Talán felocsúdnak azok a szabadelvű, szociálisan érzékeny baloldali emberek is (…), akik az elkövetkezendő évtizedek építő munkájába bekapcsolódnak, s szándékuk, céljuk nem a rombolás, hazájuk kiárusítása lesz. Mert bizony közülük az úgymond, megmondóembereknek továbbra is savanyú a szőlő (…) Roncstársadalomról kesereg Vásárhelyi Mária az Élet és Irodalomban. Pedig ők és hasonszőrű társaik akarták azzá tenni. Ők ma is fékei a haladásnak, a társadalmi felemelkedésnek. Árulói nemzetünknek, amely BEFOGADTA ŐKET, míg lépten-nyomon, Nyugaton s a tengerentúlon járatják le hazájukat, hazudoznak antiszemitizmusról, üldöztetésről…Kik ezek az emberek, akik hazánkfiai ellen csápolnak? Milyen jogon követelnek előnyöket – jól fizető állásokat, másoktól elvett villákat - folyton-folyvást maguknak?…Ha tudta volna “Budapest vőlegénye”, Podmaniczky Frigyes, hogy mit csinálnak szeretett fővárosából, hogy hordják szét az Andrássy utat, a Nagykörutat, a Belvárost, hogyan irtják ki az ősfákat, a zöld parkokat… Naplójegyzetében szerényen csak ennyit írt magáról: ‘ …ha kiválóan nem is, de hasznosan munkálkodtam…’

…A Fidesz-KDNP pártszövetségnek óriási a felelőssége. Az elkoszosodott, elhanyagolt, a kolduló hajléktalanokkal teli Budapestből ismét élhető világvárost kell teremtenie…”

Már október 4. (Ferenc napja) volt, mire a választási izgalmakat követően nyugovóra tudtam térni.

Most egy napot pihenek, kettőt dolgozom, majd három napra elutazom. Addig, most, egy nagyon fontos dolgom van: mindenkinek megköszönni az önkormányzati választásokon, Rákosmente 4. sz. egyéni választói körzetében elért tegnapi győzelmet. Megköszönni a bizalmat első sorban a körzetben élő választóknak és megígérni, hogy ezt a bizalmat meg fogom hálálni. Számíthatnak rám. Köszönöm Polgármester Úrnak és a ragyogó Fidesz-KDNP-s csapatnak a négy éves ciklus folyamán és a választásokon nyújtott segítséget. Köszönöm a Vállalkozók Pártjának is:  Ők voltak, akik az “infrastruktúrát” odaadással és hihetetlen energiával biztosították.

Végül íme a – nem hivatalos – végeredmény (4.sz.e.v.k.): 33%-os részvétel mellett

Felterné (LMP) 122 szavazattal 6,42%, Fenke F. (KDNP-Fidesz, a Vállalkozók P. támogatásával) 977 szavazattal 51,39%, Kiss L. (MSzP) 440 szavazattal 23,15%, Kovács I. (IRE) 182 szavazattal 9,57%, Nótin T. (Jobbik) 180 szavazattal 9,47%.

Köszönöm!

Tarlós Istvánnal és Riz Leventével, kampánycsend előtt pár órával.

Orbán Viktor, Tarlós István és a XVII. kerületi képviselőjelöltek.

Nézem a HírTV “Demszkygrad” című történelmi összefoglalóját és hihetetlen mennyiségű kérdés tolul agyamba – ezek közül egyetlen egy, amely nem hagy nyugodni: ki(k)nek tulajdonítható az, hogy egy ilyen kis képességű niemand (melyik pártnak volt is a tagja?) 20 évig lehetett a világ egyik legszebb fővárosának a polgármestere?