Fenti címet és alábbi megrázó írást – melyet változtatás nélkül közlök – Bayer Zsolt “Bádog” nevet viselő blogjában találtam… akár az én barátom lányának levele is lehetne, lehetett volna…
“Ma 2 éve, hogy a mentő bevitt a kórházba, hogy beraktak egy szobába, amíg kiderülnek a vizsgálatok eredményei. Ma 2 éve, hogy bejött 2 orvos a szobába és azt mondták: – Flóra! Nagy baj van! Leukémiás vagy! Nagyon rossz a helyzet, de nem reménytelen!
Azt hittem, ez velem nem történhet meg, de megtörtént. Sérthetetlennek éreztem magam, minden rossz csak mással történhet meg, velem nem. Persze azóta már sokszorosan kiderült, hogy ez nem így van. A rák nem válogat.
Ma 2 éve, hogy felvettem a harcot ellene a szeretteimmel, orvosaimmal és a nővérekkel az oldalamon. Minden nap velem voltak, küzdöttek értem, megtettek mindent, hogy éljek.
Ma még nem felhőtlenül, de élek! És ezt annak a sok embernek köszönhetem, akik mellettem álltak, akik látogattak, akik szeretnek, akik a kórházban kezeltek. És igen, még a takarító néniknek is köszönhetem, mert ha Ők nem takarítanak minden nap alaposan, akkor valami végzetes fertőzés áldozata is lehettem volna.
És itt emelnék szót az egészségügy mellett.
Rengetegen szidják, ócsárolják. Leginkább olyanok, akik 1 hétnél többet sosem voltak bent. Azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy mennyi mindent megtesznek egy betegért az orvosok, az ápolók és a takarítók. 2 éve minden alkalommal, amikor rosszul vagyok, Ők mindent megtesznek értem. Fogták a kezem a fájdalmas beavatkozásoknál, simogattak, borogatást adtak, amikor a láztól remegve feküdtem. Konfettit hoztak szilveszterkor, virágot rajzoltak a kemóra szülinapomon, bejöttek beszélgetni, filmeket ajánlottak, amikor ellopták az összes ételemet, enni adtak a sajátjukból. A transzplant napján a takarító nénitől boldog szülinapotos macis képet kaptam, amikor éber kómában voltam sírtak értem, amikor felkeltem, sírtak értem örömükben, jöttek látogatni akkor is, amikor már nem nekik kellett velem foglalkozniuk és sorolhatnám. Minden egyes dolgozó kitette szívét lelkét, hogy ma élhessek. Nélkülük ma nem is élnék!
És azok nélkül sem, akik elmentek vért adni, és a svéd donorom nélkül sem, aki ha nem megy őssejtdonornak, akkor ma nem vagyok. Ilyen ‘apróságokon’ múlt, hogy ma itt lehetek!
Ma köszönöm MINDEN embernek, aki mellettem volt ezeken a napokon, aki ápolgatott, látogatott, támogatott, szeretett és gondoskodott rólam!
Ma miattatok élek! Köszönöm!”
Tisztelt Igazgató Úr!
Kedves Ferenc!
Sokan vannak, akik megtévesztettként becsukják a szemüket, mesterséges vakságot okozva Önmaguknak, és így csak a fülükre hagyatkozva befogadnak szavakat, mondatokat – azok valós tartalmát nem ellenőrizve, saját véleményként harsányan, mint egy szerencsétlen kakas a baromfiudvarban – az éterbe üvöltik.
Csak akkor szeppennek meg, amikor a kórházi ágyon fekve, saját szemükkel győződnek meg arról, hogy az ágyuk körül egy orvoscsoport dönt arról, hogyan menthető – a legdrágább kincs – az életük, az élet.
Ha néhány nap múlva már örömkönnyeiket törölgető szeretteik állják körül a betegágyukat, akkor valakik az Egészségügyi Intézetekben jól döntöttek, jól végezték a dolgukat Értük, Értünk, és Mindannyiunkért nap – mint nap számtalan esetben.
Tisztelt doktor úr!
Sok erőt, és egészséget kívánok a munkátokhoz,
Virág Misi
Kedves Mihály!
Igen, a 30 perces várakozás, az elromlott lift, a hosszú előjegyzés, a rövid nyitvatartás, a mosdói szappanhiány okán hőbörgőknek a leghalványabb elképzelésük sincs a betegeinkkel töltött. véget nem érő nappalokról és éjszakákról, a felülírhatatlan feszültséget jelentő műtétekről, a mérhetetlen aggódásról, a soha nem szűnő tanulásról, az önmagunkra kötelező türelemről és toleranciáról, a szakmánk iránti alázatról…majd a kiégésről, az erkölcsi megbecsülés hiányáról…és arról, hogy az ÉLETRE esküdtünk, az EGÉSZSÉG iránt köteleztük el magunkat…
Köszönöm leveled.
Ferenc