Barátom, B.B. tette szóvá, hogy előző beírásomban sorjázott idézeteket – bár nem azt ígértem – végül szó nélkül hagytam, nem kommentáltam.

B.B.-nek igaza van: az újságcikk olvasását követő felindulásom nem engedte meg, hogy keresztényi szellemben, nyomdafestéket és internetet is tűrő módon viszonyuljak Kertész Á. kénbarlang-szagú, gyilkos szavaihoz. Tegyék inkább ezt azok, akiknek a betűvetés - és nem a gyógyítás - a tanult mesterségük. Bár a magyarországi magyar írott és elektronikus sajtó figyelmét az általam taglalt Kertész-írás valami miatt egyelőre ”elkerülte”, az esetlegesen, majdan megjelenő válaszokból készséggel idézni fogok.

Addig is – “kommentárként” – álljanak itt Madách Imre sorai (Az ember tragédiája, VI. szín):

“…hogyha a vész ajtódon kopog

Ha Istennek hatalmas ujja érint

Gyáván hunyász, rútul kétségbeeső (…)

Nézz csak, nézz körül!

A város pusztul, durva, idegen nép

Tiporja arany vetésidet,

Szétbomlik a rend, senki sem parancsol, s szót nem fogad.

A rablás, gyilkolás

Emelt fővel jár a békés lakok közt

Utána a halvány gond, rémület

S égből, földről se részvét, sem segély…”

  – miheztartás végett…