Egy népszavazás margójára

Egy tíz éve Magyarországon történt népszavazásra emlékezem. Arról szavaztunk, hogy lehetőséget adunk-e a trianoni határokon túl rekedt, valamint a világszerte, szórványban élő nemzettestvéreinknek a magyar állampolgárság felvételére. Az eredmény ismert. Magyarország és a modernkori Európa történelmének legszennyesebb, legalávalóbb, legmocskosabb politikai kampánya nyomán az “anyaország” megtagadta véreit: Rákosmentén 64842 szavazópolgárból 50653, azaz 78 % (!) maradt távol, vagy szavazott nemmel a határon túli testvéreink honosítási lehetőségének megadására. A külhoni magyarok orcáján 2004. december 5.-én elcsattant pofon emberöltőkön át fog még visszhangozni a Kárpát-medencében. Hosszan tudnám ecsetelni, hogy 2004. októberében, novemberében miként, hogy és hányszor könyörögtem szocialista és szabaddemokrata képviselőtársaimnak, napirend előtt, után, közben, helyett, hogy ne agitáljanak a magyarok ellen…de Őket cseppet sem érdekelte, hogy kampányukkal egy életre vérig sértik a kint rekedt magyarokat:
… járókeretes székely nagymamáktól féltették a nyugdíjukat. Az érzelmi fogyatékos szemlőhegyi sztárproletár szájából mint kénbarlangból a bűz áramlottak az összes csatornán az ocsmány szavak…és lettek követői…és vannak követői: ma valamilyen koalíciónak, meg rendszerváltóknak, meg ilyen-olyan szakszervezeteknek, hálózatnak, érdekképviseletnek, civileknek, meg fórumoknak, alapítványoknak és alapoknak hívják őket…végül is mindegy: lényeg a destabilizáció. A magyar politikai élet e csoportja ma is a széthúzásban érdekelt. Ez az a csoport, mely nem hogy a határon túli magyarokat nem akarja, de a Trianon utáni Magyarország is a kelleténél nagyobb számukra: túl sok ez a 93 ezer négyzetkilométer és a közel 10 millió lakos ahhoz, hogy nyugodtan manipulálhassa és tartósan uralkodhasson rajta. Miattuk képtelenség megállapodni a nemzeti minimumban, Ő miattuk – mint egyik jeles képviselőjük fogalmazott – “nem lesz itt nyugi”. Ez az a csoport, mely a destabilizálás szándékával időlegesen maga mellé tud állítani jogos elégedetlenség vagy vélt sérelem okán mobilizálható kisebb-nagyobb magyar tömegeket is. Ezek a közelmúlt és a közeli jövő tüntetői, a fejük felett 2,3 milliárd forintnyi világító okostelefont lóbáló “protest-fiatalok”, akik vélelmezhetően a kelleténél kevesebbet tanultak a népbiztosokról, Szamuely Tiborról és Kun Béláról és el sem tudják képzelni azt, hogy jelenlegi szónokaik a Tanácsköztársaság vezéreinek köpönyege alól bújtak elő – pedig csak G. Balázs és V. Zsolt jellegzetes fizimiskáját kellene alaposabban szemügyre venni.

Tisztelt képviselőtársak, kedves vendégeink!

1920 júniusa és 2004. december után 2014. decemberében – ismét külföldi segítséggel – nyílegyenesen haladunk a harmadik Trianon felé. El kell döntenünk, hogy hagyjuk-e magunkat újfent eltiporni, vagy képesek vagyunk-e, hajlandóak vagyunk-e közösen fellépni és megállítani a reinkarnálódott Lenin-fiúkat? Engedjük-e, hagyjuk-e, hogy Fő terünk, vagy a Kossuth-tér Majdanná változzék?

Engedjék meg, hogy a 10 évvel ezelőtt zajlott népszavazásra emlékezvén felszólalásomat Sütő András marosvásárhelyi író azon mondataival fejezzem be, melyekkel 2004. december 16.-i képviselő-testületi ülésen elhangzott gondolataimat zártam: “Ha porból lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. Meg nem maradhatunk.”