/fotó: mno.hu/

Nem ismertük egymást személyesen. Ismeretségünk úgymond “publicisztikai”, ugyanis az egészségüggyel foglalkozó írásaira már több, mint 11 éve, ismétlődően próbáltam válaszolni, de írásaim a Magyar Nemzet mindenkori olvasó-szerkesztőjének “jóvoltából” közlésre alkalmatlannak nyilváníttattak (2004. januári /!/ reflexióm honlapom archívumában ma is olvasható). Történt viszont, hogy valamilyen úton-módon tudomására jutott 2013. május 9.-i blogjegyzetem ( visszalapozva Hálavers avagy A magyar beteg /68./címen honlapomon szintén mai napig olvasható), mely válaszra késztette. A Tőle megszokottan szellemes, csípős megjegyzésekkel teli válaszlevele postafiókomba nem egészen egy hét múlva érkezett. Nem voltam rest, azonnal válaszoltam. Ezt követően kialakult köztünk egy olyan – állíthatom: magas szintű – szellemi kapcsolat, melyre egész életemben büszke leszek. Első levélváltásunkat egy év alatt további, közel 300 követte. Leveleit általában SÁ-ként szignózta. Írta, hogy súlyos beteg, de felajánlott segítségemet soha nem vette igénybe és soha nem engedte, hogy meglátogassam – Ő annál keményebb és büszkébb NŐ volt.

Megítélésem szerint nem számít kegyeletsértésnek, ha e nagyszerű asszonnyal váltott eszmecseréink utolsó darabját közreadom. Alábbi levelemben egy, a Magyar Nemzetben megjelent publicisztikájára ekként reagálok (nota bene: kb. a századik levelünket követően már mellőztük a megszólítást):

“A Demokrata címet viselő hetilap nagyjából 12 éve olvasói levél formájában volt szíves közölni egy írásomat (de jó lenne megtalálni!). A karcolat egy komondor-párról szólt, címe : ‘A fénykép‘. Az ebek – öt éve elhunyt barátom, Babar István, Magyarország egyik utolsó távlovagló-bajnokának néhai díjnyertes fajkutyái – a Kiskunságban megbúvó tanyájuktól, otthonuktól a kelleténél távolabb merészkedtek, minek okán a szomszéd község hivatalban lévő, szakmailag nyilvánvalóan elhivatott és magasan képzett “vadásza” fontosnak tartotta mindkettőt kivégezni. Az írásom tárgyát képező fénykép a szitává lőtt kutyákat ábrázolta. A szuka vemhes volt. Barátom (anyagi) kára közel háromnegyed millió forintra rúgott. Panaszlevelünket a Hivatal laza csuklómozdulattal küldte a papírkosárba. Az ítélet-végrehajtó, a “vadász”, a körzet valamikori “függetlenített párttitkára” nem egészen egy évre rá alkoholos májsorvadással landolt valamelyik kórházi osztályunkon. Mindez “Fuss, mackó, fuss!” című írása kapcsán jutott eszembe, melyhez ezúton gratulálok. Fenke Ferenc”

S.Á. válasza:

“Gondoltam, hogy hetekig fognak hívni a névazonosság miatt /megj: Soltész Miklós államtitkár okán/. Nos, ezt Maga meg fogja érteni: az egész nagy Seszták família Felvidékről származik. A Sesztákok tanítók, kántorok, görög katolikus papok, dorogi püspökök javát adták. Apám éppen a kántor tanítói vonalba “esett bele”. Seszták M. kisvárdai, apám mátyóci, aztán átjött ’19 után. Kívülről fújta ószlávul az ortodox misét, de csak mint “kötelező olvasmányt”… Abban a percben, amikor elkezdett tanítani, elfelejtette az ószláv miséket… Mellesleg soha nem szerettem a vadászokat és nem tudok olyan helyzetet, hogy jobb szemmel nézzek rájuk… de ha egy vékonyka agár szemébe nézek, annak érzem a méltóságát…” S.Á.

Kedves Seszták Ágnes! Nyugodjon békében! … és köszönöm, hogy barátságával megajándékozott.