Fenti címet viselő, alább, dőlt betűvel közzé tett karcolatom 14 éve – 1999. őszén – a XVI. kerületi MIÉP “Ébresztő” című, ingyenesen terjesztett havilapjában jelent meg. Az írás ma is érvényes korrajz és egyben Babar Istvánnak, a magyar lovassport öt éve elhunyt kiválóságának állít emléket.

Az október végi bágyadt napsütésben poroszkálunk valahol Pécel határában barátommal, Istvánnal, aki sokadik hónapja, lelkesen tanít lovagolni. Ő 51 éves és valamikor Magyarország legjobb távlovaglóinak egyike volt és – bár a maga nemében egyedülálló tehetség – fiatal feleségével és pici gyermekével egy közeli tanyán – a szó szoros értelmében – tengetik életüket.

István – és két mokány arab lovunk – társaságában már második órája rójuk a kilométereket és – két vágta közt – beszélgetünk erről,  arról…az embernek a csodálatos őszi erdőt, a fel-felszökkenő őzeket, a tisztás felett köröző réti héját, a pompás, kopaszodó, bánatos tölgyeket igazán nehezére esik “magukra hagyni”.

Poroszkálunk és beszélgetünk. Szó esik gyermeknevelésről, a bográcsgulyás fortélyairól, a lovak viselt dolgairól egyaránt. Oldott hangulatunk akkor válik feszültté, amikor a politikára terelődik a szó. ” Nem politizálok!” – jelenti ki barátom ellentmondást nem tűrő hangon és percekig csak a lovak patáinak avart taposó hangja veri fel az erdő csendjét. Vasúti töltéshez, majd omladozó őrház romjaihoz érünk: ablakai betörve, az ajtórács felfeszítve; a jobb sorsra érdemes házikó, mint horrorfilm díszlete vonul el szemünk előtt. Pár méterrel odébb autóroncs: ülései szétszaggatva, egy aknatölcsérszerű mélyedés szélén éktelenkednek. “Még a szovjetek hagyták itt” – magyarázza István – “az aknatölcsért is”… A következő “mesterséges tisztáson” a “megélhetési bűnözés” három hektárnyi kordokumentuma: derékmagasságban kivágott juharfák és jegenyék csonkjainak százai. Talán ekkor veszítem el türelmemet és töröm fel a “hallgatás falát”.

- István! – kezdem (bevallom, kissé indulatos) “vádbeszédemet”: Te azt mondod, “nem politizálsz”…rendben, elfogadom… Helyesbítek: nem fogadom el! Szeretlek Titeket, ezért vitázok Veled. Itt élsz feleségeddel – most már pici gyermekeddel is – sokadik éve ezen a kis tanyán…a lótenyésztésben Te vagy az egyik legjobb Magyarországon, nálad senki nem oktat lovaglást jobban és nagyobb odaadással, kevesen tudnak Nálad többet a magyar huszárságról…és mégis nélkülöztök. EZ nem politika? Ocsmány, betemetetlen aknatölcsérek mellett vezetett utunk /az oroszok nyolc éve kimentek!/ – EZ nem politika? A természet – mindnyájunk környezete – fuldoklik a szeméttől, a pusztítástól – a fatolvajok barbár módon csaknem a szemünk láttára vágtak ki egy egész erdőt a falu határában…EZ nem politika? Múlt hónapban egy “vadőr” (a falu volt párttitkára) részegen lelőtte komondorodat (a rendőrségi eljárást bizonyítékok híján felfüggesztették) – EZ nem politika? Két hete “kisebbségi” bűnözők szomszédodtól harminc birkát loptak el…mi EZ, ha nem politika? Budai barátom gyermekének iskolája körül csak úgy rajzanak a pederaszták és kábítószerárusok…EZ nem politika?

Barátom! Mire fel, milyen címen, milyen felhatalmazás alapján zárkózol Te el mindezektől?!

…Elcsuklott a hangom. Tulajdonképpen nem akartam bántani szeretett barátomat… Lovaink egykedvűen baktattak tovább, de a földútról hirtelen le kellett térnünk: négy terepjáró közeledett nagy sebességgel, tele harsány, fele fehér, fele fekete IFOR-katonával…