Alábbi két idézet születése között kereken száz év telt el.

Az idézetek szerzői franciák – akárcsak Daniel Cohn-Bendit – és szocialisták – akárcsak Göncz Kinga.

Az első idézet az ezernyolcszáznegyvennyolcas, a második az ezerkilencszázötvenhatos szabadságharcunk vérbe fojtását követően született.

Az idézetek szerzői – Victor Hugo és Albert Camus – világhírű írók.

Fent említett másik “francia” foglalkozását tekintve anarchista-marxista szociológus (!?), a Tilburgi (Hollandia) Katolikus (!) Egyetem (!) díszdoktora (!), a nagy támogatottságú magyarországi “zöld” párt (l.még LMP) lelkes támogatója, az a Cohn-Bendit, aki – akkor, amikor 1968-ban a 700 éves francia egyetem (Sorbonne) díszelőadójának katedrájára tartotta fontosnak üríteni székletét – még nem volt az Európa Parlament zöld frakciójának vezetője.

Fent említett másik “magyar” “politikus”, bizonyos Göncz Kinga foglalkozását tekintve elmegyógyász.

Mindketten – Cohn és Göncz – saját országuk legkártékonyabb politikusai közé tartoznak. 2012. januárjában, a Hazánkkal “foglalkozó” EP ülésen ők ketten támadták legalpáribb, legaljasabb módon Magyarországot és a 2010-ben beiktatott magyar Kormányt… feltételezhetően annak okán, hogy – bár magasan kvalifikált baloldali “értelmiségiek” – nem olvastak Hugo-t és Camus-t.

Végül, íme, a két idézet:

“Magyarország a hősiesség megtestesülése. Magyarország nem halt meg és nem halhat meg. Ez a kiváló nemzet majd kitör sírjából, onnan, ahová az önkény fektette.” (Victor Hugo, 1856)

“A magyar vér oly nagy értéke Európának és a szabadságnak, hogy óvnunk kell minden cseppjét… A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. A magyar munkások és értelmiségiek, akik mellett annyi tehetetlen bánattal állunk ma, tudják mindezt, s ők azok, akik mindennek mélyebb értelmét velünk megértették. Ezért, ha szerencsétlenségükben osztozunk, miénk a reményük is. Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadtak nekünk.” (Albert Camus, 1957)