Van egy ÜGY, melyről a közelmúltban lezajlott EU-kampány során a minket – is csatlakoztatni óhajtók egyetlen megveszekedett tőmondat erejéig sem szóltak; ez az ÜGY nem más, mint életünk egyik kikerülhetetlen szelete: a magyar egészségügy.

“Az egészségügy a nemzeti kormányok hatáskörében marad”: ezen axióma örvén mulasztottak el tájékoztatni minket az EU-csatlakozásnak egészségügyünket érintő szövődményeiről és mellékhatásairól, mint ahogy az erre hivatott “kommunikációs központ” azt is elfelejtette közölni, hogy a 2004. május 1.-én bekövetkezendő csatlakozás pillanatától számítva életünk az Uniótól EGYETLEN aspektusában sem lesz függetleníthető; legyen az pénzügy, mezőgazdaság, vagy oktatás – az EU életünk, jövőnk minden egyes pillanatára rányomja bélyegét; nehezen megszerzett “önál1óságunkat” valószínűleg egyszer s mindenkorra elveszítjük.

Vizsgáljuk meg A_MAGYAR BETEG szemszögéből – hogy fenti, “szélsőségesen” sommás megállapításból mi, miként és miért vonatkoztatható a magyar egészségügyre? Vizsgáljuk meg azt is, hogy hogyan jutott (süllyedt) a magyar egészségügy – ma már bízvást állítható – a szakadék szélére és azt is: van-e, lehet-e visszaút?

Többen és sokszor foglalkoztak annak a ma már visszafordíthatatlannak tűnő folyamatnak az elemzésével, mely hazánkban a második világháborúig kiválóan működő, európai színvonalú betegbiztosítási rendszernek a kommunista hatalomátvétel nyomán történt szétzilálását követte. Az “ingyenes és magas szintű” szocialista egészségügy nyújtotta áldásoknak is bőven akadt már leírója, így itt és most ezzel sem foglalkozunk. Nézzük inkább, mi történt és mi NEM történt az elmúlt másfél évtizedben.

A “rendszerváltásnak” aposztrofáIt folyamat során a társadalomnak csaknem minden szegmensében gyökeres változások zajlottak; valamilyen oknál fogva az egészségügyben a rendszerváltás elmaradt … méghozzá azért, mert a politikai – szakmai – gazdasági folyamatok mindenkori, döntési pozícióban lévő – életünket meghatározó – korifeusainak és szervezeteinek zöme az egészségügyi rendszerváltás ELLENÉRDEKELTJE volt és ellenérdekeltje ma is!

Mi lett volna – mi lenne – az egészségügyben végrehajtandó – és végre nem hajtott “rendszerváltás” lényege melyben a döntéshozók ellenérdekeltek ? A választ e kérdésre szakmai vitákban, választási fórumokon, kampány gyűléseken csaknem mindig megkerülik; az alapvető – ha úgy tetszik: radikális – változtatás igénye csak a közvetlenül érintettek: az egészségügyben dolgozók és a betegek – A MAGYAR BETEG – szívügye. Az érintettek viszont hiába teszik fel a kérdést: mi az oka annak, hogy a Biztosítási Pénztár, az Egészségügyi Minisztérium, a Szakmai Kollégiumok, a főorvosi kar, az Orvosi Kamara mindahány képviseletében sok-sok okos ember, megannyi magasan képzett IQ-hordozó másfél évtizede képtelen átlátni, kezelni és megoldani e népünk jövőjét alapvetően befolyásoló siralmas helyzetet: a magyar egészségügy mélyrepülését?

Mivel magyarázható az, hogy évtizedek óta olyan, arra alkalmatlan embereket találunk az egészségügyi tárca élén, akikre – a kormányukon belüli egyeztetések kapcsán – az érdekérvényesítési képesség gyanújának árnyéka sem vetül?

Mi az oka annak, hogy a Biztosítási Pénztár a betegek el1átásáért Európában egyedülálló módon – a “csatlakozás” előtt egy évvel vagyunk! – kevesebbet fizet az ellátást végzőknek, mint amennyibe az kerül?

Miért kénytelen a magyar egészségügyet a mai napig a benne dolgozók fanatizmusa, a hyppokratesi eskü és a paraszolvencia működtetni? A válasz nyilvánvaló – de a “nyilvánosság” előtt “nem szalonképes” azt felemlegetni – és így hangzik: a magyar egészségügy finanszírozása MA IS világbanki koncepció alapján működik. Többek között ez az oka annak, hogy a finanszírozás, az ellátás és az ellenőrzés klasszikus “triászát” “nem

sikerült” szétválasztani, ez az oka annak, hogy a döntéshozók váltig vonakodnak az Orvosi Kamarának megadni a hatékonyabb törvényi fellépés eszközeit.

A szellem intézményesített rombolásán túl (lásd: oktatás és telekommunikáció) – az egészségügyi reform következetes mellőzése okán – egyre inkább tetten érhető a test, az egészség intézményesített rombolása is.

Mint tudjuk, a magyar nép egészségi állapota rohamosan romlik. Már-már közhely, de említsük meg: a daganatos, a szív-és érrendszeri, az ideg-elmebetegségek, a baleseti, az öngyilkossági halálozás terén világszinten is “dobogós” helyezést értünk el. A magyar ember várható átlagéletkora 6-8 évvel, ezen belül az egészségügyi dolgozóké további 5-6 évvel alacsonyabb az európai átlagnál és e trend a trianoni Magyarország határain kívül is érvényesül! Tragikusnak tartjuk, hogy – bár az egészségügyet mindahány programjában “prioritásként” kezelte – a folyamat ellen EGYETLEN, “rendszerváltás” utáni KORMÁNY SEM AKART, vagy tudott hatékonyan fellépni: “nem sikerült” a nemzeti össztermékből való részesedést 6% fölé emelni, “nem sikerült” az egy főre jutó egészségügyi ráfordítás “balkánian” alacsony – arányát megemelni, “nem sikerült” a magánfinanszírozás hihetetlenül magas – 30 %-ot megközelítő – részesedését csökkenteni … MIÉRT? “Nem sikerült” továbbá az intézményhálózat korszerűsítése, a kórházak eladósodásának, az ellátás minőségromlásának megállítása, a létszámhiány csökkentése. MIÉRT? “Nem sikerült” csökkenteni az egészségügyben dolgozók túlterheltségét sem és – bár az ágazat 2002-ben soha nem látott mérvű fizetésemelésben részesült (nota bene: miért nem tudta ezt “meglépni” a FIDESZ-kormány? – választást lehetett volna nyerni vele!) – továbbra is kimerült, rosszkedvű, alulfizetett és frusztrált egészségügyi dolgozók gyógyítják a rászorulókat.

A “rendszerváltás” utáni első “demokratikusan” és “szabadon” megválasztott kormánynak annyit sikerült elérnie, hogy az alapellátásban dolgozó kollégák zöme a “kvázi” – privatizáció révén munkájáért erejét megfeszítve bár, de tisztes megélhetést biztosító, “polgári” jövedelmet könyvelhet el. A járóbeteg-szakellátásban és a kórházakban dolgozókat viszont “sikerült” parlagon hagyni.

Az 1990 utáni kormányok – valami miatt – az egészségügy “leépítésében” vélték megtalálni a “bölcsek kövét”; többek között ennek következtében

ma csak és kizárólag a zseniként számon tartott agilis kórházigazgatók őrzik meg az általuk vezetett intézmény “likviditását”, többek között oly módon, hogy a Biztositó által rájuk kényszerített “pontszerző” versenyben élenjáró osztályvezető főorvosokat preferálják. A beosztott orvosok egyik feladata az, hogy – a betegellátás kapcsán – a ,,maximurnot hozzák ki” minden egyes, a kórházban vagy annak ambulanciáin megfordult “esetbő1″. (Csalni és hazudni kell a betegek ellátása kapcsán azért, hogy a biztosító többet fizessen?) A ,jól kódoló” részlegek az igazgatás részéről dicséretben, a “rosszul kódolók” elmarasztalásban részesülnek. A Betegbiztosító pontjaiért – a pénzért! – folyó versenyben a gyenge érdekérvényesítésseI bírók és a “becsületesek” alulmaradnak, a beteg pedig, A MAGYAR BETEG eszközzé válik. A cél: a működés képességének megőrzése. A CÉL “szentesíti” az ESZKÖZT?

A forráshiány, a “pontvadászat” és a “kódolási verseny” egyenes következménye, hogy a betegek “kvázi túlgyógyítása” és a pazarlás folytatódik; mára értékelhetetlenné vált a magyar népegészségügyi statisztika. Lehet, hogy ez volt a CÉL?

A magyar nép egy része döntésének értelmében néhány hónapon belül csatlakozunk az Európai Unióhoz. Vizsgáljuk meg tehát, hogy milyen változások várhatók ennek kapcsán a magyar egészségügyben, különösen a tervezett kórház-privatizációs törvény érvénybe lépésének pillanatától.

Először is figyelembe kell vennünk, hogy “egyetlen magánbefektető cég vagy személy sem jótékony szamaritánus”( dr. Bene Éva), ki indokolatlan önfeláldozástóI vezéreltetve a

Dr. Fenke Ferenc

MAGYAR BETEGGEL, vagy az egészségügyben dolgozókkal ,jót” akarna tenni. A befektető – horribile dictu! - profitot akar. A befektető termékét, vagy szolgáltatását akarja eladni – és ebbéli szándékától “magyar nemzeti érdek” soha nem fogja eltántoritani. Amennyiben X lappföldi vagy elefántcsontparti tőkés megvásárolja Z. városi vagy Y. kerületi kórházat vagy szakrendelőt, azonmód megvizsgálja, hogy az intézmény mely részlege nyereséges, avagy veszteséges; mely tevékenységért fizet többet a magyar Biztosító? A ráfizetésest tennészetesen – pillanatokon belül felszámolja; hogy hányan kerülnek utcára, vagy hány betegnek kell majd – a szükséges ellátásért – másfél napokat utaznia, vajmi keveset fogja X befektetőt érdekelni. A MAGYAR BETEG majd utazik és vár. Várt és utazott eleget; ezt is ki fogja bírni. KI FOGJA BÍRNI?

Európai Uniós csatlakoztatásunknak a magyar egészségügyet érintő következő sarkalatos kérdése az, hogy hányan maradnak majd Magyarországon – egészségügyi dolgozók – 2004. májusát követően?

Tisztelettel jelentjük: a “manuális” szakmákban (hasi sebészet, érsebészet, szemészet, urológia stb.) MÁR MA csekély a “hadra fogható” utánpótlás aránya. Csatlakoztatásunkat követően a helyzet “fokozódni fog”: nem lesz – már napjainkban is alig van - fiatal orvos, ki hajlandó lenne beállni egy vidéki, vagy akár fővárosi közkórházban “a sor végére”, hetediknek, vagy nyolcadiknak, havi nettó 60-80000 Ft.-ért!. .. Maradnak tehát a néhány éwel nyugdíj előtt álló, elszánt, fáradt és fásult fanatikusok. .. garantáltan rövid lesz életük: a biztosítónak kevés pénzébe fognak kerülni … de hisz’ ez is CÉL, nem? ..

. .. A nővérek és a műtősnők? Uniós országokban – hol hihetetlenül nagy a nővérhiány “segédnővérként” jelenlegi bérük négyszeresét-hatszorosát kereshetik – és az ágytál kicseréléséhez nem kell nyelvtudás; a magasabban kvalifikáltak, a németül vagy angolul tudók pedig szakápolóként, asszisztensként, műtősnőként Európa szerencsésebb országaiban ha nem is tejben-vajban fürödhetnek, de becsületes, havi 2000 eurós jövedelemből gazdálkodhatnak 2004. májusa után.

Az Unió “elszívó hatása” már most érezhető: nem hivatalos források szerint – majdani munkavállalás reményében – az orvostudományi egyetemek hallgatóinak: közel negyede rendelkezik már EU-s referenciákkal!

Illúzió azt hinni - bűn elhitetni! – hogy a külföldi- és/vagy magántőke és a fekvőbeteg-ellátás privatizációja fogja megoldani a magyar egészségügy végzetesnek tűnő gondjait. Az elvándorlás megakadályozása, a sürgős és drasztikus béremelés az egészségügyben, illetve A MAGYAR BETEG a jelenleginél magasabb szintű “szektorsemleges” ellátása csak és kizárólag a finanszírozás és a biztosítási rendszer radikális reformjának révén érhető el. Amennyiben e döntéseket az illetékes hatóság – a magyar kormány – záros határidőn belül nem hozza meg, a magyar egészségügy leépülése, ellehetetlenülése folytatódik, népünk egészségi állapota tovább romlik, a népesség csökkenése beláthatatlan (pontosabban: nagyon is jól belátható) következményekkel fog járni Vagy: EZ A CÉL?

2004. január 10.