Válasz Seszták Ágnesnek

A magyar beteg
Válasz Seszták Ágnesnek

A Magyar Nemzet 2004. január 16.-i számában Dr Bene Éva főorvosnő kiváló dolgozatban válaszolt Seszták Ágnes január 5.-i publicisztikájára, melyben a jeles jobboldali újságíró felteszi a kérdést: „…az orvosok tiltakozása a megalázó hálapénz ellen miért nem szüntethető meg ennek az igazán európai megoldásnak a mentén?”- mármint az orvosok szellemi szabadfoglalkozású kategóriába sorolása révén.
Elsőként kiváló publicisztánk „európai megoldás” terminus technicusának „mentén” szólnék néhány szót az egészségügyet illető VALÓBAN európai megoldásokról; elsőként talán arról, hogy Európában az orvost – hogy kedvelt példájánál maradjak: talán még a péknél is jobban – megfizetik kedves Seszták Ágnes – és e tényt nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Megfizetik a tanulásban eltöltött 25-30 évért, megfizetik azért, mert „rendelkezésre áll”, megfizetik azért, hogy tovább képezhesse magát, megfizetik azért, hogy nyugodt pihenést követően hibátlan teljesítményt nyújthasson, továbbá – horribile dictu! – megfizetik azért is, mert élete a naponta megélt stressz okán köztudottan – például az újságírókénál – rövidebb lesz. Ez „numerikusan” –egy „magamfajta”, néhány évvel nyugdíj előtt álló területvezető főorvos esetében – átszámítva kb. egy millió forint havi bruttót jelent. EZ az „európai megoldás”, kedves Seszták Ágnes és nem a paraszolvencia de nem is a „szellemi szabadfoglalkozású” státusz bevezetése. Ehhez viszont VALÓDI egészségügyi rendszerváltásra lett volna szükség.
Fentiek kapcsán rögtön felvetődik: miért nem történt meg Magyarországon a rendszerváltás az egészségügyben? Válaszom: nem csak azért, amit dr Bene Éva – helyesen – leír („…a rendszerváltás, az egymást követő reformelképzelések alapvető hibája végig az volt, hogy a külföldi példát részlegesen és hibásan másolták le…”), hanem azért, mert a politikai – szakmai – gazdasági folyamatok mindenkori, döntési pozícióban lévő – életünket meghatározó – korifeusainak és szervezeteinek zöme az egészségügyi rendszerváltás ELLENÉRDEKELTJE volt és ellenérdekeltje ma  is. A valódi változtatás igénye – sajnos – csak a közvetlenül érintettek: a betegellátók és a betegek – A MAGYAR BETEG – szívügye. Az érintettek viszont hiába teszik fel a kérdést: mi az oka annak, hogy a Biztosítási Pénztár, az Egészségügyi Minisztérium, a Szakmai Kollégiumok, a főorvosi kar, az Orvosi Kamara – mindahány képviseletében sok-sok okos ember, megannyi magasan képzett IQ-hordozó – másfél évtizede képtelen átlátni, kezelni és megoldani e népünk jövőjét alapvetően befolyásoló siralmas helyzetet: a magyar egészségügy mélyrepülését? Mivel magyarázható az, hogy évtizedek óta olyan, arra alkalmatlan embereket találunk az egészségügyi tárca élén, akikre – a kormányukon belüli egyeztetések kapcsán – az érdekérvényesítési képesség gyanújának halvány árnyéka sem vetül? Mi az oka annak, hogy a Pénztár a betegek ellátásáért – a „csatlakozás” előtt három hónappal vagyunk! – kevesebbet fizet az ellátást végzőknek, mint amennyibe az kerül? Mi az oka annak, hogy a magyar egészségügyet a mai napig a benne dolgozók fanatizmusa, a hyppokratesi eskü és a paraszolvencia kénytelen működtetni?
A válasz nyilvánvaló, de a „nyilvánosság” előtt nem ismert és kevéssé „szalonképes”: a magyar egészségügy finanszírozása ma is világbanki koncepció alapján működik. Többek között ez az oka annak, hogy a finanszírozás, az ellátás és az ellenőrzés klasszikus ”triászát” „nem sikerült” szétválasztani, ez az oka annak, hogy a döntéshozók váltig vonakodnak az Orvosi Kamarának megadni a hatékonyabb törvényi fellépés eszközeit. A magyar ember születéskor várható átlagéletkora 6-8 évvel, az egészségügyi dolgozóké további 5-6 évvel alacsonyabb az európai átlagnál. A folyamat, a koncepció ellen EGYETLEN, „rendszerváltás” utáni KORMÁNY SEM AKART, vagy tudott hatékonyan FELLÉPNI: „nem sikerült” az egészségügynek a  nemzeti össztermékből való részesedését 6% fölé emelni, „nem sikerült” az egy főre jutó egészségügyi ráfordítás – „balkánian” alacsony – arányát megemelni, „nem sikerült” a magyarországi egészségügyben komoly szerepet játszó magánfinanszírozás hihetetlenül magas – 30%-ot megközelítő – részesedését csökkenteni…MIÉRT? „Nem sikerült” továbbá az intézményhálózat korszerűsítése, a kórházak eladósodásának, az ellátás minőségromlásának megállítása, a létszámhiány csökkentése. MIÉRT ? „Nem sikerült” csökkenteni az egészségügyben dolgozók túlterheltségét sem és – bár 2002-ben soha nem látott mérvű béremelésben részesültünk (nota bene: miért nem tudta ezt – például a választási győzelmet követő kormányalakítás lehetőségének érdekében – „meglépni” az Orbán-Mikola-kormány ?) – továbbra is kimerült, rosszkedvű, alulfizetett és frusztrált egészségügyi dolgozók gyógyítják a rászorulókat…és hol vagyunk már a „szabadfoglalkozású státusztól”, kedves Seszták Ágnes!
A „rendszerváltás” utáni első „demokratikusan” és „szabadon” megválasztott kormánynak annyit sikerült elérnie, hogy az alapellátásban dolgozó kollégák zöme a „kvázi”-privatizáció révén munkájáért erejét megfeszítve bár, de tisztes megélhetést biztosító „polgári” jövedelmet könyvelhet el. A járóbeteg-szakellátásban és a kórházakban dolgozókat viszont „sikerült” parlagon hagyni. Az 1989 utáni kormányok – valami miatt – az egészségügy „leépítésében” vélték megtalálni a „bölcsek kövét”, így ma csak és kizárólag a „fiskális zseniként” számon tartott agilis kórházigazgatók őrzik meg az általuk vezetett intézmény „likviditását” oly módon, hogy a Biztosító által rájuk kényszerített pont (-és pénz)szerző versenyben élenjáró osztályvezető főorvosokat preferálják. A beosztott orvosok egyik fő feladata pedig az, hogy – a betegellátás kapcsán – a „maximumot hozzák ki” minden egyes, a kórházban, vagy annak ambulanciáján megfordult „esetből”. (Már hallom a kérdést: betegellátás kapcsán csalunk és hazudunk azért, hogy intézményünknek a Biztosító többet fizessen?) Képzelje el, kedves Seszták Ágnes: a tevékenységüket „jól kódoló” részlegek az igazgatás részéről dicséretben, a „rosszul kódolók” elmarasztalásban részesülnek! A Biztosítási Pénztár pontjaiért – a pénzért ! – folyó versenyben a gyenge érdekérvényesítési képességgel bírók és a „becsületesek” alulmaradnak, a beteg pedig, A MAGYAR BETEG eszközzé válik. A cél: a működés képességének megőrzése. A CÉL „szentesíti” az ESZKÖZT? Ön hogy látja, kedves Seszták Ágnes?
Az alulfinanszírozottság, a forráshiány, a „pontvadászat” és a „kódolási verseny” egyenes következménye, hogy a betegek „túlgyógyítása” és a pazarlás folytatódik:, mára értékelhetetlenné vált a magyar népegészségügyi statisztika. Lehet, hogy ez volt a cél…és – már megint – hol vagyunk a paraszolvenciától, kedves Seszták Ágnes!
Kedves Seszták Ágnes!
Öncélú ötletparádé és talmi fröcsögés helyett – a baloldali Moldova György mintáját követve – javasolom „jobboldali” szempontok szerint elemezni  A MAGYAR BETEG és a magyar egészségügyben dolgozó esendők helyzetét. Nem állítom, hogy könnyű, gyors és kellemes munka lesz…de mi, magyar egészségügyiek segítünk Önnek. Kezdés gyanánt javasolom, hogy töltsön velem egy kétnapos felvételes kórházi ügyeleti szolgálatot. Semmi mást nem kell csinálnia, mint 48 órán át velem – kórteremben, ambulancián, konzíliumban, vérzőnél, lázasnál, görcsölőnél, haldoklónál – lenni ott és akkor, ahol és amikor én vagyok. A paraszolvencia az Öné.

Budapest, 2004. január 19.
Tisztelettel
Dr. Fenke Ferenc

Szólj hozzá