Ma délelőtt levelet kaptam Sydneyből, a jövő heti magyar nyelvű újságban egy egész oldalas megemlékezés lesz Csurka István íróról.
Többek között szerepel benne Duray Miklós megemlékezése és Csurka István levele az Új Színház Társulatához. Ajánlom Önnek és minden kedves olvasója figyelmébe.

Duray Miklós
Csurka István halálára
Az elmúlt száz évben a magyar humán gondolkodásra három, sajátos alkotó szellemisége, és az ő általuk képviselt eszmeiség, gyakorolt jelentős hatást. Közös jellemzőjük a szókimondás, az erőszakosság, a tehetség és a szenvedély volt. Életkor szerint Ady nyitja a sort, Szabó Dezső a folytatója és Csurka István fejezi be ezt, az elsőnek a születésétől az utóbbinak a haláláig tartó másfél évszázados időívet. Ne vegyük figyelembe azokat, akik finnyásan válogatnak közöttük, mint tót a vadkörtében. Ezekre az ideológiai vagy egyéb előítéletek szerint fintorgókra figyelmet se vessünk. Mint ahogy életükben ôket sem érdekelték a világnézeti piszkálódásnak ezek a csúszómászói.
Senki sem vitathatja, hiszen még az ellenségei is elismerik, hogy Csurka úgy tudott írni, mint a vízfolyás, csak rá kellett pillantania a tollára és az már szolgálatkészen, a tárgy alázatosságával, szinte érintés nélkül rótta papírra mondatait, gondolatait. Nem szín-darabokat írt, mint sokan mások, ha-nem drámákat, mint kevesek. Otthon mégsem kapta meg érte a legnagyobb hivatalos kitüntetést, mint ahogy a világban is olyan, magyar nyelven író embereket öveznek nagy elismeréssel, akik nagyítóval sem lelhetik az ő írói lába nyomát.

Csurka István utolsó levele
Az Új Színház vezetősége azon levél közzétételével búcsúzik, melyet a társulatnak írt az első társulati ülésre.
Kedves magyar testvéreim!
Nem a hatalomhoz való feltétlen igazodás hajlama, hanem egy súlyos betegség gátol meg abban, hogy személyesen vegyek részt, mint intendáns a várva várt társulati ülésen. Ezt a betegséget rajtam felülálló hatalmasság a Jóisten vette a kezébe. Ezért most arra kényszerülök, hogy ennek a színháznak a genezisét ebben a levélben magyarázzam el. Amikor ugyancsak a Jóisten jóvoltából és sok előtanulmány alapján megírtam A hatodik koporsó című drámámat, amely az egész trianoni kérdést –legnagyobb nemzeti tragédiánkat – új megvilágításba helyezi, látnom kel-lett, hogy ennek számára csak akkor nyílik tér – élettér – ha teremtek, teremtünk. A teremtéshez két ember volt adva: Dörner György, régi barátom és áldozatom. Bűne, hogy egykori százezres nagygyűléseinken elszavalta a Talpra magyart, valamint a Kő marad c. Wass Albert-verset. Kitűnő színész, nagyszerű rendező, élete a színház. Mostanában vidékre szorították, de ott is missziót teljesít. A másik Pozsgai Zsolt, a legtermékenyebb és legtehetségesebb drámaíró és rendező. Összeültünk és megvetettük A hatodik koporsó bemutatásának alapjait. Éppen akkor hirdették meg az Új Színház esedékes pályázatát, amelyre beadtuk a magunkét, és megnyertük. Azóta mocskos harc folyik ellenünk. De az állam és a főváros mellettünk áll. Ezért tarthatunk most társulati ülést.
Az intendánsnak ebben a helyzetben nincs más lehetősége, minthogy így adja elő mondanivalóját. Az utcai harcok el fognak múlni, bent a színházban is. A kérdés csak az marad, milyen színházat teremtünk. Lesz-e erős társulat, összetartás, jó szándék és barátság. Mert a feladat nemcsak az, hogy egy-két szerző számára színpadot teremtsünk, hanem az, hogy a lomtárbörtönre ítélt magyar klasszikusok egész sorát feltámaszthassuk. Móricz Zsigmondtól, Németh Lászlón át Páskándi Gézáig elfelejtett, zseniális alkotásokat fogunk előásni és bemutatni. Ehhez társulat kell, szellemileg egy irányba húzó, küldetésével tisztában lévő igen a küldetés, legalábbis addig ameddig egyedül vagyunk. Majd, ha lesz másik hasonló társulat, a küldetést felosztjuk, mint a földet. Ezek tehát az intendáns kérései egy rászakadt sors, betegség távolából. Ha Isten segít, ott leszek. Amit eddig elértünk, az maga is eredmény. Köszönöm, hogy meghallgattatok.
Cs. I.

Késztetést érzek arra,hogy a mai színházi találkozásunk során néhány szóban emlékeztünk Csurka Istvánra-újra elolvassam a róla szóló memorandumaidat.

Nem jön álom a szememre,bár késő éjszaka van.

Felelevenedtek bennem az emlékek.Az a néhány év,amit együtt töltöttünk az Ő által képviselt igazságért,büszkeséggel tölt el-hogy részese lehettem.

Soha,semmi,és senki,semmilyen eszközzel nem tántoríthatta el attól,amiért harcolt.

Újra elolvastam Bayer Zsolt búcsúztató szövegét is,és hatalmas űr,és hiányérzet keletkezett bennem.

A január 21-i békemenet soraiban lépkedve emlékeztem, az Ő nagygyűléseire az általa megfogalmazott “készenléti Mónika kapualjakban megbúvó slapajjainak “felvigyázó jelenléteire,a pozitív kisugárzásokra ,a lelkesedésekre,és Őrá.

Amíg élek,tisztelettel adózom a nagyságának.

Az égi mezőkön biztosan folytatni fogja az Ő igazság keresését.

Isten nyugosztalja . Emlékét őrizzük.

Tisztelettel,és szeretettel.Teréz

Lehet (talán mától kezdve nem lehet) szidni Csurka Istvánt, de évekkel ezelőtt megfogalmazott gondolatai sajnos igaznak bizonyultak és napjainkban bőrünkön érezzük mondatainak igazságát…
Néhány éve harcos védelmezője lett Orbán Viktornak és annak a politikának amit Orbán Viktor és Kormánya képvisel.
1998-2002 között a MIÉP (melyet szélsőséges pártnak minősítettek) soha nem szállt szembe oly módon az akkori kormánnyal, mint napjainkban a valóban szélsőséges Jobbik. Vajon miért? Költői tán a kérdés…

Nyugodjék békében Csurka István!